3 éves kor körül óvodáskori szorongás

Minden óvodában tapasztalható, hogy mindig van pár gyermek, aki a sarokba húzódva szemlélődik, vagy szomorkodik és nem a többiekkel játszik. A legtöbbjüknek hosszabb idő kell ahhoz, hogy felszabaduljanak ebben az új kis közösségben, azonban vannak olyan szélsőséges esetek, ahol komoly szorongással, stresszel jár a beszoktatás. A szülőknek sem könnyű, hiszen a leválás, az elszakadás miatti érzelmek őket is éppúgy érintik, mint szeretett gyermekeiket.

Leírom a mi történetünket, hogyan is kezdtük el az ovit:

Kisfiam júliusban töltötte be a három évet, szeptembertől szerettük volna oviba íratni, úgyhogy már tavasszal bőszen kerestem neki a legmegfelelőbb óvodát. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez majd mivel jár és milyen jó lesz neki ott. Nem sok sikerrel. Hallani sem akart az oviról és mikor próbáltam bevinni az óvodákba, már a kapuban elkezdett nagyon sírni, hogy „menjünk innen haza!" Mikor eldőlt, hogy melyik oviba fog járni, egyszer-kétszer még nyáron bevittem az óvoda udvarára, hogy ismerkedjen kicsit az óvónénikkel és próbáljon meg játszani a gyerekekkel. Mondanom sem kell, hogy ha csak egy méterre is eltávolodtam tőle, azonnal elkezdett sírni és haza kellett menni. Csak olyan játékkal volt hajlandó játszani, amivel senki más, és ha odajött egy másik gyerek, ugyancsak sírás lett a vége. Senkivel nem volt hajlandó kommunikálni és nem mozdult mellőlem. Aztán nyáron megszületett a kislányom is és ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy fogjuk szeptemberben elkezdeni az ovit.

Aztán muszáj volt. Első napokban a férjem vitte a kisfiamat és minden nap ott maradt vele az oviban kb.30 percet játszani. Aztán eljött. A kisfiam iszonyúan sírt, de a férjem eljött, a kisfiam meg maradt.

Reggel majd megszakadt a szívem, mikor már felöltözve könnybe lábadt boci szemeivel hüppögte, hogy „Anya, majd siess értem!" Minden erőmet össze kellett szednem, hogy mosolyogva mondjam neki, hogy nagyon fogok sietni. Aztán mikor bezárult az ajtó, kitört belőlem a sírás.

Kezdetben 1-2 óra múlva mentünk érte. Ez így volt két hétig. Aztán már 11-ig maradt és ebéd előtt elhoztam. Nagyon fájt, amikor mentem érte és láttam, hogy csak az óvónéni mellett álldogál és nem játszik senkivel. Mikor itthon kérdeztem tőle, hogy „mit csináltál kicsim az oviban?", mindig azt felelte, hogy „én csak ott ácsorgok". Az óvónénik még leültetni sem tudták, mindenhova ment utánunk, bennük látva a biztonságot.

Nem evett, nem ivott egész nap semmit. Kb. két hét telt el így, aztán az óvónő javasolta, hogy most már próbáljuk meg az ebédet. Na, erre külön kíváncsi voltam. Rettegve vártam a másnapot. Aztán másnap 11-kor telefonált az óvónő, hogy menjek a gyerekért, mert olyan szinten sokkolja, hogy le kellene ülni enni, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Újabb egy hét következett, hogy ebéd előtt elhoztam. Aztán valami történt. A kisfiam megtört és leült a többiek közé enni. Mondjuk az túlzás hogy enni, de már megkóstolta az ebédet és nem sírt. Ennek három hónapja és most már vidáman megy reggel oviba, nincs vele semmi gond. Itthon pedig jókedvűen meséli, hogy milyen mondókákat tanult és mivel játszott.

Utólag úgy látom, hogy az óvodakezdési és beszoktatási folyamatot valószínűleg az én szorongásom is nehezítette. Én ugyanis már tudtam valamit, amit a kisfiam az elején még nem is sejtett: hogy ez csak az első lépés lesz egy hosszú folyamatban, mely végül ahhoz vezet, hogy a gyermek elválik, függetlenedik tőlünk.

Az anyától való elválás miatti szorongás mindannyiunk életében jelen volt, valamennyien átestünk rajta valamilyen szinten. Szeparációs szorongás a neve, ami azt jelenti, hogy ha nincs jelen az a személy, akitől a biztonságunkat kapjuk, szorongás lesz úrrá rajtunk. Ilyen helyzet többek között az óvodakezdés is.

Minden gyerek bizonytalanná válik ebben az új helyzetben, és kezdetben természetesen nehezükre esik, hogy elváljanak attól a személytől, aki óvodába viszi őket. Sok gyerek könnyen beilleszkedik, mások viszont csak hosszan tartó nehézségek árán. Óvodakezdéskor minden nagyrészt attól függ, hogy milyen jelzéseket kap a gyermek az anyjától. Ha ezek azt sugallják neki, hogy biztonságos és jó helyre kerül, nemsokára elégedetten mennek majd oviba.

Azonban, ha a gyermek kezdeti nehézségei az anyából olyan reakciókat váltanak ki, amelyek azt sugallják neki, hogy az anyja is tart attól, hogy neki valami baja eshet, és emiatt nem szívesen hagyja ott az óvodában, akkor természetesen a gyerek nyugtalansága tovább mélyül. Ez pedig igazolni látszik az anya kezdeti félelmeit, és tovább fokozza őket. A gyerek belecsimpaszkodik az anyjába, keservesen sír, mintha valami szörnyűség készülődne ellene.

Az anya ezt látva egyre bizonytalanabb lesz, hogy a megfelelő időben íratta-e be a gyermeket az óvodába illetve, hogy vajon a gyermeke képes lesz-e megbirkózni a helyzettel nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül. A szülő szorongását a gyermek mindig megérzi és a szülő szorongása szorongást indukál a gyermekben is. De a gyermek sokkal tehetetlenebb, mint egy felnőtt, hiszen sokkal kevesebb belső és külső eszköze van arra, hogy a szorongást keltő helyzetet megoldja vagy elviselje. A szülő szorongására a gyermek úgy reagál, mintha ez csakugyan világrengető esemény lenne.

Ha a szülőtől érkező jelek azt üzenik, hogy a helyzet súlyos -a mama is sír, többször visszarohan, és úgy öleli át a gyermeket, mintha valami nagy veszélytől kellene megóvnia -, akkor e jelzések alapján sokkal nagyobb szorongás keletkezhet a gyerekben, mint amennyit a helyzet indokolna.

Oldal: 3 éves kor körül óvodai szorongás
Szeparációs szorongás - © 2008 - 2024 - szeparaciosszorongas.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat